2010. április 12., hétfő

Születés 2.


Jakab mindössze féléves volt, mikor Hanna megfogant... gyógyszer és szoptatás mellett...:) Most is ilyen: ha akar valamit, megcsinálja, eléri, megdolgozik érte.

Nem volt könnyű egy izgőmozgó, teljes embert kívánó gyerek mellett még egy terhesség, főleg ilyen rövid idő alatt, szinte még nem is regenerálódtam a szülés után. Jakab akkor kezdett járni tanulni és mindenféle csibészséget kitalálni, mikor a hasam nőni kezdett, mikor nyílt a méhszájam és feküdnöm kellett volna.

Mivel már tudtam, mi vár rám, rettegtem a szüléstől, pedig nem volt rossz élmény az első, de valahogy mégis... Meg is lett az eredménye. Íme az akkori naplóbejegyzésem a friss élményekről:

"Szeptember 29-én 21:50-kor megszületett Hanna Boróka!
Na, azért nem ilyen egyszerűen, kicsit bonyolultabb volt a tavalyinál is. Szerdán fél 12 körül kivittem Jakabot ebédelni a konyhába, majd elmentem pisilni. Hát a pisi után valami más is folyt még, de nem volt véres. Apát felébresztettem(éjszakás volt), aki rögtön indulást parancsolt(jobban meg volt ijedve, mint én, főleg, hogy éjjel a nyákdugó már elment). Azon gondolkodtunk legjobban, hova tegyük Jakabot... Összecsomagoltam neki és apával elbicikliztek, majd kisebb bonyodalmak után egy ismerősnél kötöttek ki, mi pedig indultunk a csomagokkal mentőzni.
A kórházban kb. 12:50-kor felrakták a Ctg-t, apa pedig mit sem tudva ült a folyosón, egyedül és árván. A szülésznők azt mondták, kb. 20 perc és kész leszünk, aztán jön a doktor bácsi vizsgálni. Ehhez képest 3/4 3-kor vizsgált meg, és szerinte nem repedt meg a burok. Amnioszkópot rendelt el, és ahogy kukucskált, feszített, megrepedt és sitty-sutty ömlött a víz... a szülésznők azt hajtogatták: "az a huncut burok!", majd visszafektettek (persze csak kocsin tologattak, nem mászkálhattam...), és vártunk, vártunk...
Az első fájás 15:37-kor jött, aztán húszpercenként, de olyan nudlink éreztem az egészet, és előre örültem egy könnyű szülésnek. Közben kismamák jöttek-mentek, akiknek a szülőszobát mutogatták és nagyon okosakat is mondott nekik a 'tárlatvezető'. Én meg, mivel egyedül vajúdtam, rábeszéltem a kedves szülésznőt, hadd jöjjön be apa is, unatkozom meg ilyesmi... Apa pár perc múlva megjelent egy csinos "V" nyakú pólóban és lötyögő gatyában, melyek az 56- és 59-es sorszámot viselték. Viccesen nézett ki, de nagyon boldog volt. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, amíg lehetett. Mert aztán a doktorbácsi oxitocint kötött be, hogy erősödjenek a fájások, és tágulni se akartam. Kb. fél hétkor (mikor anyukámat is felhívhattam), már kétpercesek voltak, de még mindig elviselhetők. Aztán olyan rossz lett, mint még semmi más sem volt, legszívesebben üvöltöttem volna. A hasam alja fájt állandóan és csillapíthatatlanul, és olyan hosszú volt egy fájás, hogy 2-3 csúcsa is lett. Tágulni meg csak nem akartam... Az orvos minden vizsgálatától rettegtem, annyira kínzott... ha megláttam a doktorbácsit, ahogy lerakta kulcsait mosdó feletti polcra, lassan kezet mosott és kesztyűt húzott, már sírtam... Nem bírtam, ha apa hozzámért, nem akartam, hogy simogasson vagy törölgessen, szegény azt hitte, utálom... ki akart menni, hogy ne zavarjon, de akkor belekapaszkodtam és nem engedtem. Annyira érzékeny volt minden egyes receptorom a bőrömben, hogy bántásnak éreztem minden kedveskedő gesztust... de az nagyon jó volt, hogy ott ült mellettem és ha kinyitottam a szemem, láttam édes arcát és aggódó barna szemeit. Senki nem pótolhatta őt akkor, hiába érezte úgy, hogy nem veszem hasznát és még a kezét is ellököm.
Aztán fájdalomcsillapítót kértem, könyörögtem valamiért, egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre belémnyomtak valamit, de nem éreztem hatását, szerintem placebo volt, valami vitamin...:) ők már tudták, hogy nem sok van hátra a szülésig...
Mindig kérdezték, kell-e kakilni. Hát nem. Viszont a baba fejét nagyon éreztem nekifeszülni a gátamnak, de nem szóltam, mert tudtam, hogy még nem tágult ki a méhszáj, úgyse nyomhatok. Aztán egyszercsak kibuggyant belőlem, hogy jönni akar a baba, és akkor rögtön készülődni kezdett mindenki. Az első tolófájásnál nyomtam, de nem éreztem jónak, és fulladtam is. A másodiknál nyomni akartam, de nem lehetett, mert nem volt fájás, de annyira feszített a fejecske, hogy alig bírtam visszatartani. János látta, ahogy a pici koponyacsontjai szétnyíltak meg összecsúszrtak, azt mondta, félelmetes volt. Aztán a harmadik tolófájásra végre kicsúszott a kis lányka, én meg elnevethettem magam, iszonyúan megkönnyebbültem. Sírt, mint egy igazi nyafka lány, annyira más hangja volt, mint Jakabnak... Apa elvágta a köldökzsinórt, aztán Hannát rámrakták egy kicsit, megnézett a békaszemeivel, de tovább nyafogott. Igazi lánynak tűnt, kényesnek és olyannak, aki teljesen tudatában van annak, hogy most körülötte forog a világ.



Aztán jött a varrás... hát százszor rosszabb volt, mint tavaly. Végig nyögtem meg sziszegtem, emelgettem a fenekemet... Közben apa Hannázott, ismerkedtek egymással, fényképezkedtek is.


Nagyon jó volt, hogy apával együtt lehettünk végig, hálás vagyok Jehovának ezért a nagy élményért! Bármilyen fájdalmas volt, az eredmény csodálatos..."



Visszanézve tudom, hol "hibáztam", mit kellett volna másképp tennem, de az is igaz, hogy nem sok segítséget kaptam. Néha olyan volt, mintha nem lennék aktív résztvevője a saját szülésemnek, nem mondták, mit miért tesznek, mire számítsak éppen... és nagyon rossz élmények maradtak bennem, ijesztőek és fájdalmasak. Soha többé nem akartam szülni, nem akartam több gyereket egyáltalán, és ahogy Hanna nőtt, a kinőtt ruhácskákat, minden babaholmit el is ajándékoztam... Ám egyszercsak elkezdi magát befészkelni valami ösztön, valami érzés... hiányérzet? Vágyakozás...? Depressziós lettem, több ok miatt is, segítséget megintcsak nem kaptam, és rájöttem, mi lenne a legjobb gyógyszerem: egy illatos kisbaba... Végre tudtam, mit akarok! De ez már a harmadik történet...

11 megjegyzés:

Julcsi írta...

Mosolyogtam, miközben olvastam:)
Ugye, hogy az emlékek megszépülnek?:)

Jó áron webáruház írta...

Hát, nekem bizony könnybe lábadtak a szemeim...

Mammka írta...

Tegnap majdnem megszületett a kis Jankánk,máj.6-ra fütyül,ő már jönni akar.Néhány nap és kétszeres nagymami leszek.:))))

Ida13 írta...

Lehet, hogy én is ezért nem találom a helyem a világban?

Ducika Ducila írta...

Sikerült megríkatni. Hasonlóak az élményeink, azzal a kivétellel, hogy nálunk apát nem negdeték be (4éve volt csak!!!), így a szülésznőmmel és Édesanyámmal szültem, akinek ez az egész borzasztó volt és még azzal, hogy én totál nem nyíltam, így 20 (húsz)órányi 2perces 5-6csillagos fájás után, majd 3óra tolófájás után közölte a doki (magánrendelés után), hogy a baba HARÁNTOS!!!! Képtelenség lenne megszülnöm, mert nem nyílok és ő több, mint 4kilós. (Az előző 23 órában is az volt...) Megcsászároztak... annak is lett következménye... Aztán 10 hét 39-40fokos láz, kihullott a hajam(elgyógyszereztek), tüdő-, hangszál- és mellhártyagyulladást kaptam. És a babyblue is eléggé jellemzett... Majdnem elváltunk a férjemmel emiatt a szülés (szülesztés) miatt. Idén elérkezett az idő egy következő babára, de ő angyal lett...(halva szültem) Ma, amikor kontrollon kellett megjelenni a szülészeten (Jó, hogy olyan emberségesek, hogy az elvetélt kismamákat is odarendelik, ahol boldog anyukák ölelgetik, tologatják a picikéjüket. Nem féltékenységből írom, hanem mert durva embertelenségnek érzem.) Nem voltam irigy, csak bánatos.
Drukkolok én minden nőnek, hogy legyen annyi babája, amennyit szeretne és legyen boldog és ma már tudomásul veszem: A Jóisten adta és elvette, ahogy nekem adott sok pluszt más területen, ezen viszont elvett. Valami más feladatom van. Bocs, hogy itt öntöttem ki...
Minden boldog percednek szívből örülök és már nagyon várom a pocaklakódat. Nagyon szorítok!

Rózsaszín pöttyök írta...

Ez a történet (is) lebilincselő volt! :-)

Anna írta...

Végigrázott a hideg!!! Ducika a te storyd se semmi!!! Csodálkozok, hogy nem tanítanak egy kis lélektant az egészségügyi dolgozóknak... vagy nem ültetik gyakorlatba ha tanulnak. Micsoda bánásmód!

Ili írta...

Élmény volt olvasni a naplód részletét. Borzongtam a gyönyörűségtől. Neked nem csak varrni kellene, hanem írni is. Annyira szépen fogalmazol, hogy még az is elolvassa szerintem, akit nem is érdekel.Ott voltam veled a szülőszobába!!!!! Várom a harmadik felvonást! Ne késlekedj, nehogy az ötödiket kelljen megírnod.
Tiszta szívből kívánom, hogy legyetek nagyon, nagyon boldogok még legalább száz évig.

kiseri írta...

Köszönöm nektek a kedves szavakat! Tényleg jó visszaemlékezni, segít a készülődésben, a ráhangolódásban... Sajnálom, hogy annyi rossz szülésemlék van a nőkben, és ez nem a mi hibánk, hanem a hiányos és felületes felkészítésé. Ha már az orvos nem is, de a védőnők miért nem segítenek?! nem a számokra kéne figyelni folyton, a laborleletekre meg a testsúlyra, hanem a lélekre, a születő anyára, a családra... Jó, hogy vannak felkészítő tanfolyamok vagy mi a szöszök, de egy szorongós kismama meg fogja ott kérdezni a többiek előtt, hogy milyen az a nyákdugó, vagy miért fáj ennyire a gátja, esetleg masszírozhatja-e...??? Még négyszemközt is kínos lehet, de ha egy védőnő nem azt kérdezgetné, van-e valami kérdése, hanem konkrétan felvetne egy témát, biztos jobb úton haladnánk a szép születések felé. Na jó, nem álmodozom tovább mindenféle utópisztikus lehetőségről... ez sajnos a civilizáció. Az emberség kihalóban...:( De én nem hagyom ám magam, sokat tanultam a saját szüléseimből és készülni szoktam rá, most is így lesz! így van!:))

zazálea írta...

Nálunk a középső 3 hónapos volt, amikor megfogant a negyedik csemete, de úgy, hogy még 6 hónapot szoptattam az előzőt. A vicces az, hogy mindenki azt mondta, ez a szegény gyerek nagyon pici lesz, nem jut neki semmi, de semmi tápanyag. No, 4,10 kg lett.

kiseri írta...

:)
Elveszik ám ezek a kis kullancsok, ami kell nekik...!

Ha tetszett, maradj és olvass még:)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...